Valóságcsapdák

Gábor Enikő

Időtartam: 2007. nov. 24. - 2008. jan. 11.

Megnyitó: 2007. nov. 24. 20:00

Valóságcsapdák

A virtuális világra, a számítógépes programokkal könnyen manipulálható képekre asszociálhatnánk a kiállítás címét hallva. Aztán belépünk a Nessim Galéria régies burkolatokkal és ablakkeretekkel ellátott terébe, és mintha a technikai tökély sterilitásához, a digitális fotó tisztaságához szokott szem számára muzeális lenne Gábor Enikő kiállítása. Mintha régi fényképeket nagyított volna fel a számunkra. Ezt az érzést csak fokozzák a feliratok anyagmegnevezései: ezüstbromid, fényérzékenyített papirusz, fotogram. A fényképészet hajdanvolt eljárásaival szembesülünk. Ami ebben a kontrasztban a leginkább szembeötlő, az az anyag plaszticitása. A fény-kép mint matéria, amely immáron nem áttetszőségével, hanem anyagi valóságával tüntet. A papír, az emulzió, a lenyomat. Felületek találkozása.
Ennek, az alapvetően a fényérzékeny papír és a rá helyezett tárgyak érintkezéséből létrejövő képi világnak, csak mozdulatlan, halott dolog lehet a tárgya. Hasonlít ez a múzeumi tárló rendezéséhez, ahol a tárgy már nem élő önmaga, mert a tárló egy másik létállapotban tartja fogva. Tegyük fel magunknak azt az illetlen kérdést, hogy mit is ábrázolnak a Valóságcsapdák képei? Nos, érintkezéseket. Nem pusztán arról van szó, hogy egy képalkotó eljárás csapdájába esnek a világ darabjai, hanem arról, hogy a tárgyak és a fényérzékeny papír érintkezésében létrejön egy köztes tér, amelynek intimitásban kép születik. Nem a valóság darabjának a képe, hanem az anyagok összjátékából adódó kép. Így válnak a halak, a rákok, a polipok jó fényvisszaverő képességüknél fogva – nedves, csúszós testek – ennek a festészetnek az evidens anyagává. Nem tárgyává. Anyagává. Hallal festve, fényérzékeny papíron. Az állatok szürke, fekete-fehér színei, a víz vakító fehér csillogása közel áll ahhoz, amit emlékeinkben a valódi halak, a valódi víz színeiről őrzünk, de nem az. A fotó anyaga ilyen színű. A képek többrétegűsége olyan jelentőségteljes, hogy önkéntelenül is számolgatni kezdünk előttük állva: ott van a sokszor fedetlenül megmutatkozó papír, aztán a maga útján elszabaduló hívóanyag, aztán az üveg a tárlatot megvilágító lámpák visszfényével. És az ábrázolás maga is rétegződik, bizonytalan térbeli viszonyokat adva rejt el, tesz alig értelmezhetővé részleteket. A klasszikus csendéletek tárgyai (hal, kalács, villa, vizespohár) és klasszikus beállításuk idézi ugyan a holland csendélethagyományt, ám a felületek játékának közvetlenségével ironizál is velük. A realisztikusnál is reálisabb képet alkot, hiszen valódi érintkezésen alapul. A kép, amely létrejött, a nyomát őrzi a tárgynak, és nem pusztán a látványát. A technikai kötöttség miatt mindenütt felülnézetet kapunk (ideális tromple l’oeil-beállítás), amelyben a csendélet a kiterítettség állapotát rögzíti, visszautalva a nyugati világ kultikus paradigmájára (vera ikon, ereklyekultusz), amelynek hitelességét az érintkezés biztosítja. A fotográfiának ezt az alapvető tulajdonságát ragadja meg Roland Barthes is, amikor a nem emberkéz által alkotott képek rokonságára utal, amely furcsamód egy mítoszra kevéssé fogékony korban jött létre. A szúnyog, a légy a csendéleten az élő toposza, itt néhány képen főszereplővé válva, úgy tízszeres-tizenötszörös nagyításban, összegabalyodó lábakkal, finom szárnyrajzolattal gyönyörködtet. Akárha az ízeltlábúak röntgenfelvétele. Már-már úgy érezzük magunkat a teremben járkálva, mint Hans Castorp, amikor alkalma nyílt meglátni saját átvilágított kezét a röntgengépben: először értette meg, hogy meg kell halnia. A technikai kép a másként sohasem látható szerves életet mutatta.
Amikor visszatér a fotográfus a technika régi lehetőségeihez, nem csupán a fotográfiára kérdez rá, ahogyan nem is sorolhatóak ezek a képek kizárólagosan a fotográfia körébe, hanem a kép természetét és eredetérét teszi témájává. A valóság pillanatnyi csapdájába esnek a halak, és esik a néző, amennyiben megkísérli felderíteni az ábrázolás valós tárgyát, valós terét, valós színét, valós nagyságát, de akkor is, ha fikcióként értelmezi a képet, amelynek nyomból olvasható valóságalapja van. Mégiscsak a látszólagossal, a virtualitással van tehát dolgunk, bár nem a kibertérben, de annak alapvető karakterére, éppenséggel a mi világunk képeire utalva.


Csanádi-Bognár Szilvia